Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Donald Miller: Kék, mint a jazz

2013.09.24

„A táborban arra bátorítottak minket, hogy menjünk templomba. Két különböző helyre is mentek buszok vasárnaponként. Számomra mindkettő kissé merevnek tűnt.
Úgy éreztem, mindkét gyülekezet egy „mi és ők" mentalitással rendelkezik: ők, a liberálisok, világiak, nem keresz-tények, és mi, a keresztények. Ismét csak éreztem azt a felszín alatti gyűlöletet a homoszexuálisok, demokraták és hippifajták iránt. El sem tudom mondani, mennyire nem akartam a liberálisokat vagy homokosokat az ellenségeimmé tenni. Szerettem őket. Törődtem velük, és ők is törődtek velem. Ezt az erdőből tudtam. Még soha nem éreztem magam annyira életerősnek, mint liberális barátaim társaságában. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztényeknek, akikkel eddig voltam, nem volt jó közösségük, mert az volt. Csupán jobban tetszett a hippik közössége, mert megbocsá-tóbb és valahogy, nem is tudom… egészségesebb volt.
A keresztény közösség legnagyobb problémája a feltételhez kötöttség volt. Szerettek, de ha kételyeid voltak, mondjuk a Bibliával kapcsolatban, vagy azzal, hogy Amerika egy nagyszerű ország, vagy a múlt heti prédikáció kapcsán, akkor már nem annyira szerettek. Szóban persze szeretve voltál, de minden kétséget kizáróan maradt valami társasági árucikk, amit addig nem kaptál meg, amíg hozzájuk nem idomultál. Ha a szabályok szerint viselkedtél, azzal gyűjtötted a társasági pontokat, ha önmagad voltál, azzal nem. Ha értékesnek akartad érezni magad, klónná kellett válnod. Ezek persze elég tág általánosítások, és igazságtalanok is, de annak idején ez volt a vélemé-nyem. Kitartás, mindjárt elmondom, mi mindenre jöttem rá.
Elkezdtem egy unitárius gyülekezetbe járni. Colorado Springsben az All-Souls unitárius gyülekezet egy nagyszerű hely volt. Az emberek voltak nagyszerűek. Mint a barátaim az erdőben, szabadon és nyíltan elfogadtak mindenkit, azokat is, akiket az egyház nem nagyon. Bár nem hiszem, hogy a fundamentalistákat is elfogadták, de abban az időben én sem. Jól éreztem ott magam. Mindenki jól érezte ott magát. A felhígított teológiájuk viszont nem tetszett. Az sem, hogy a zsoltárokban megváltoztattak szavakat, és az a tény sem, hogy figyelmen kívül hagyták a Bibliát, de kedveltem őket, és ők is nagyon kedveltek engem. Tetszettek a mosolygós arcok, az ölelések, a hely őszinte hangulata, azok a remek, ősz, öreg professzorok, a korábbi alkoholisták és drogosok, az intellektuális feministák, akik a legkedvesebb, leghitelesebb arccal üdvözöltek, amit én felkérésnek tekintettem arra, hogy elmeséljem a történetemet.
Kezdtem megérteni azt, hogy lelkipásztoraim és vezetőim tévedtek, hogy a liberálisok nem gonoszak, pont ugyanazért liberálisok, amiért a keresztények keresztények, mert hiszik azt, hogy az ő filozófiájuk a jó, a helyes és a föld számára hasznos. Úgy neveltek, hogy elhittem, szörnyek laknak az ágyam alatt, de egy bátor pillanatomban bekukucskáltam, és egy nagyszerű világot találtam ott, egy jó világot, még annál is jobbat, mint amit én ismertem.
A keresztény közösséggel az volt a problémám, hogy volt etikája, voltak szabályai, törvényei és elvei, amelyek alapján aztán ítélkeztünk egymás felett.” (248. oldal)

 

„Amikor Paullal az erdőben éjszakáztunk, hippikkel laktunk ott együtt. Illetve olyan hippifélékkel. Az biztos, hogy jó sok marihuánát szívtak, és rengeteg sört ittak. Na meg nagyon szerették egymást, néha túlságosan is, és talán túl fizikálisan, de mindazonáltal szerettek, elfogadtak, és becsben tartottak mindenkit, még azokat is, akik elítélték őket azért, mert hippik voltak. Elég furcsa volt az elején hippikkel lakni, de egy idő után nagyon élveztem.
Ezek nem olyan utazó hippik voltak, akik az anyaföldön és más embereken élősködnek. Egyetemre jártak, legtöbbjük New Yorkban, a New York Egyetemre, irodalom szakosok, jogászok és hasonlók. Ismerték Rostandtot, Hopkinst, Poe-t és Sylvia Plath-t. Ismerték az amerikai, brit és a menő afrikai írókat, a kubaiakat és dél-amerikaiakat. Könyvek voltak maguk is, mindegyikük egy könyv, de az volt a legklasszabb, hogy számukra én is egy könyv voltam. Mikor az irodalomról és egymásról beszélgettünk, én meg sem tudtam mondania különbséget a könyvek között, amelyekről beszéltek, és az életük között, annyira jó fejek voltak. Nagyon bírtam őket, mert érdeklődtek irán-tam. Amikor a hippikkel voltam, nem éreztem, hogy ítélkeznének felettem, csupán azt, hogy szeretnek. Számukra én történetek, perspektívák és nagy irodalmi nézőpontok kimeríthetetlen kútfeje voltam. Annyira jól éreztem magam a jelenlétükben, mintha rendkívüli ember lennék.
Soha nem találkoztam még egy ilyen embercsoporttal, akik ennyire szerették volna egymást, mint ezek a hippik, ott az erdőben. Mindnyájukat gondosan elraktároztam emlékezetemben, és úgy játszom le az agyamban azokat az estéket a táborhelyünkön, a mezőn és a barlangban, mint kedvenc filmemet. Előveszem, mikor jóságra, tisztaságra és kedvességre kell magam emlékeztetnem.
A közép-oregoni Black Butte Ranch üdülőfaluban dolgoztunk, és úgy egy mérföldnyire laktunk egy hegygerinctől, a marhalegelő mögött, egy völgyben, ahol hatalmas fenyők és gyönyörű nyárfák álltak. Egy őzcsalád és egy tarajos sün is lakott ott. A New York-i fiúk az üdülőfalu tóparti éttermében dolgoztak, így Paullal épphogy csak le kellett ülnünk a stégre, és perceken belül ott termett előttünk egy hamburger, egy turmix vagy egy szelet torta, mindig egy mosoly kíséretében, teljesen ingyen és bérmentve. A gazdagoktól loptak, hogy etessék a szegényeket. A gazdag fehér ember asztaláról ettünk. Így láttam a dolgokat, még akkor is, ha én magam is fehér voltam.
Miután bezárt az étterem, mi ott maradtunk, és zenét hallgattunk a zenegépen. A fiúk állandóan Springsteent tették fel, és a New York-i, nagyvárosi életről beszéltek. Bár amilyen sokat beszéltek, még annál is többet hallgattak.
Szinte minden azzal kapcsolatos tudásomat, hogyan jöjjek ki másokkal, a hippiktől tanultam. Varázslatos közösség voltak. Vonzották magukhoz az embereket. Megkérdezték, hogy mit szeretek, mit gyűlölök, hogyan érzek ezzel vagy azzal kapcsolatban, milyen zene mérgesít fel, milyen zene tesz szomorúvá. Megkérdezték, miről álmodozom, miről írok, hol van a világon a kedvenc helyem. Kikérdeztek a gimnáziumról, egyetemről, utazásomról az országban. Úgy kedveltek, mintha egy jó novella vagy művészfilm lennék, és így is éreztem magam, amikor velük voltam, olyan embernek, akiről John Irwing is írhatna. Nem éreztem magam kövérnek, hülyének vagy rosszul öltözöttnek. Nem éreztem úgy, hogy nem ismerem eléggé a Bibliát, és arra sem figyeltem, milyen kézmozdulatokat használok, vagy hogy gyerekesen hangzik-e, mikor beszélek. Pedig korábban mindig annyira odafigyeltem az ilyesmikre, de mikor a hippikkel éltem, teljesen elfelejtkeztem magamról. Azzal, hogy elhagytam ezt a fajta önmagamat figyelést, rengeteg egyéb dolgot nyertem. Például azt, hogy őszintén érdekeltek mások is, nem csak saját magam. Jobbak voltak, mint egy film vagy a tévé. A hippik lelkülete ragadós volt. Nem bírtam betelni az Eddie balett-táncos barátnőjéről szóló történetekkel vagy Owen eposzaival. Sokszor kértem őket, hogy meséljék el megint a történetet, mert azok olyanok voltak számomra, mint kedvenc filmem legjobb jelenetei. El sem tudom mondani, milyen gyorsan lefegyvereztek ezek a marihuánázó hippik.
Mivel a kereszténység biztonságos selyemgubójában nőttem fel, azt hittem, hogy minden, ami azon kívül van, csupa szeretet nélküli sötétség. Emlékszem egy vasárnapra gyerekkoromból, mikor a templomban ültem, és lelkészünket hallgattam, aki az újságból olvasott fel. Egy egész órát töltött azzal, hogy különböző cikkekből olvasott fel részleteket, szörnyű gyilkosságokról, erőszakról, betörésről, és minden cikk után így sóhajtott fel: „Barátaim, nagyon szörnyű világ van odakint, és ez csak egyre rosszabb lesz.” A legvadabb álmaimban sem képzeltem volna, hogy léteznek a gyülekezeten kívül ilyen őszintén szerető emberek, mint ezek a hippik, akikkel az erdőben találkoztam. Akik bizony elég távol álltak attól, hogy Jézusban, mint Isten fiában higgyenek.
Annyira ez nem zavart meg, inkább csak meglepett. Egészen addig a legtöbb barátom keresztény volt. Jobban mondva, szinte mind keresztény volt. Meghökkentett, hogy a gyülekezeten kívül is találok őszinte szeretetet, olyat, amely ráadásul valahogy ez hitelesebbnek tűnt számomra annál, amit a gyülekezetben ismertem. Azon pedig még jobban meghökkentem, amikor rájöttem, hogy szívesebben vagyok ezekkel a hippikkel, mint a keresztényekkel. Nem mintha nem szerettem volna a keresztény barátaimat vagy ők engem, de volt valami más ezekben a hippikben, valami… nem is tudom, valósabb, igazabb dolog. Tudom, hogy ez nagyon provokáló kijelentés, de úgy éreztem, a környezetükben önmagam lehetek, a keresztény barátaim környezetében pedig nem. Kis keresztény közösségeinknek mindig megvolt az íratlan társasági etikája, mint például: ne káromkodj, ne támogasd a demokratákat, és ne tegyél fel túl kemény kérdéseket a Bibliával kapcsolatban.
Mindössze egy hónapig laktam az erdőben. Maradni akartam tovább, de korábban már munkát vállaltam egy coloradói keresztény táborban, ezt be kellett tartanom. Ténylegesen csak egy hónapot töltöttem a hippikkel, mégis egy egész életnek tűnt. Többet tanultam az emberekről, közösségről, boldogságról és megelégedettségről azzal, hogy az erdőben éltem, mintha egész életemben ezekről a dolgokról filozofáltam volna. Felfedeztem a gyülekezeten kívüli létet, és tetszett. Ahogy már mondtam, jobban tetszett.” (242-244.oldal)

 

 

A mappában található képek előnézete Kék, mint a jazz

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.